Az utóbbi hónapok fotográfia szempontjából számomra egyáltalán nem voltak termékenyek. Bár voltam Szipál tanár úrnál porté fotózás workshop-on, de kb. ennyiben ki is merítettem a témát. Nem nagyon volt mire lőnöm, ha pedig nem látok érdekeset, akkor nem is erőltetem… Minek? Abból nem lesz semmi. Különben is, nem csak a szemet kell trenírozni hanem az elmét is.
Történt az elmúlt hetekben, hogy az irodát szerettük volna feldobni egy kis színnel. Eszembe is jutott, hogy vannak otthon olyan képeim, amik parlagon hevernek, ráadásul keretezve, ezeket például ki lehetne akasztani a falra. Be is vittem párat, fel is lettek akasztva, már egy jó ideje ott lógnak. A szóban forgó iroda nem az enyém, viszont annyira megtetszett, hogy szinte belém hasított hogy látni szeretném a képeimet papíron. (Régen volt már ilyen, egyébként pedig saját megelégedésemre szeretem a képeimet. Ha nem szeretném, nem is mutogatnám senkinek 
) Így történt, hogy elkezdtem összeszedni a korábban készült képeket – sok közülük még soha nem került papírra – és egy kisebb csomagot összekészítettem előhívásra. Mondhatom, az eredmény elbűvölt a szépiás képek láttán, ki is kerültek a fehér falra – nagyon jól mutatnak (30×45 méretben).
Íme az egyik (klikk a képre)
Ahogy nézegettem a képeket felfedeztem, hogy igazi címe egyiknek sincs… A fenti kép pl “Szentbékkállai kőtenger – Aug 2009″ néven futott – na hát ez nem cím! Pláne azért nem, mert már amikor elkészítettem, és gyúrtam az utómunkát rajta, már akkor valami mélyebb tartalom fogalmazódott meg bennem a képpel kapcsolatban – talán már az elkattintásnál is, de akkor még messze nem volt tudatos a gondolat. Rövid töprengés és szemlélődés után, megtaláltam a kép címét.
A címe pedig “TÁRSAK”. Látja mindenki miről van szó? (Igen-igen, a fáról és a szikláról beszélek.) Együtt vannak napsütésben és jégesőben, szélcsendben és viharban is. Ebben a kapcsolatban mindkettőnek megvan a maga kis plusz hozott tulajdonsága: a fa évente kizöldül, megszépül, a szikla viszont jóval stabilabb pontot képvisel, nem rázza meg annyira egy nagyobb vihar… Nem is szeretnék ebbe jobban bele menni. A lényeg az, hogy ebben a képben végre megláttam azt, amiért anno készítettem – ez a felfedezés számomra mérhetetlen öröm, ezért még nagyobb értéket képvisel, így a kép még személyesebb lett.
+50
